Az első versenyről itt olvashattok.
Szóval kb. egy hét szervezkedés után, azon a bizonyos szombati napon elindultunk, hogy kenterbe verjük déli testvéreinket. 3:45- ennyi a vekker, mikor felkelek, nincs ultimátum, nem feküdhetsz vissza, ma nagy verseny lesz, nyomatod csövön- bíztatom magam.
A kocsiban nyomtam volna az alvást, de egész sokáig, Székesfehérvárig nem sikerült álomba szenderülnünk a nemvezetőüléseken. Igaz, ez alapvetően nem nagy táv (Veszprémből 35 perc) de hajnalban mégis más. Az M7esen sikerült bealudni, mikor az M0son az Annahegyinél Zolit vettük fel, akkor ébredtünk meg egy kicsit. Tomika az ötödik, kis bézöl a találkozással, majd M5 és irány Novi Sad!
Még a határ előtt elment az egyik hengerünk, ez nem a Mithubishi hétvégéje volt (később kiderül, hogy még miért nem), így egy 90-es átlaggal nyomtuk az utolsó 120 km-t.
Külváros elég elképesztően rottyon van, ám a belváros teljesen európai.
Azért mikor a magas épületek közt befordulunk a terem parkolójába, ott sem túl biztató a helyzet. Dzsipók szedik a pénzt, teljesen önkényesen. -Warning, ghipsy!-figyelmeztet Zarko, a helyi tag, aki Temesváron harmadik lett. Csupa jó kilátások a napra! Beséta a terembe, még nincsenek sokan, kis aggódások, hol vannak innen az emberek. Elindul az 5 órás selejtező, kezdenek gyűlni az emberek, egész nagy tömeg lesz, de azért nem kell túl sokat várni a bouldereknél. Őszintén egypár kunszt elég buta volt, de volt pár elég jó is. Végül elég sokan meg is másztuk mind a 30-at (asszem a 6 döntősből 5-en).
Thomas in focus
Végül is 3 magyar és 3 szerb jutott a döntőbe, én negyedik helyen egy helyi, Tomika és Zoli után, mögöttem meg még 2 helyi arc volt (egyik a Zarko).
Ismételten az volt a program mint Romániában, megvártuk a selejtezők végét, majd elindultunk a városba. Rettenet szép épületek, totál nyugatba van minden, és az sem mellékes, hogy kb. 3 sétáló emberből kettőnek copfja van (és nem fiú), sőt egész szépek is vannak, bőven. Helyi kaják kipróbálása, és volt még egypár elég memorable moment is, amit rendesen megmosolyogtunk (pl. mikor Gergő rendelni szeretett volna egy Burek-et, és valamilyen okból kifolyólag egy hang sem jött ki a torkán.
Egy órával a döntő kezdete előtt értünk vissza a terembe, rettenet ránk ült a fáradtság, kicsit meg is aludtunk az izolációban. Helyi arc kelt, hogy 5 perc és kezdünk. Mondom: mi?!
Aztán volt még fél óránk, de igaza volt, eredetileg hatra volt kiírva a finálé, és 17:55-kor még elég kábult volt a magyar sereg.
***
Nyílik az ajtó. Kisétálok, követem a többieket. Taps, tömeg, nézők. Kezdek hozzászokni a döntős stresszhelyzetekhez, az elmúlt 2 hónapban 5 döntőben vettem részt (Temesvár, Klébi, Balassagyarmat, Szerbia, és azóta Veszprém). Izgulások minimál, lehiggad, levegő ki-be. Első: Jura style, vállalható, kétujjas lyukak, lendülésekkel néhol. Második: reibungok, elemek, messze a legkönnyebbnek kinéző. Harmadik: na ez zorall lesz! Elcseszett facsavaros fogások, de azért ez is vállalható. A negyedik sem nehéz. Realizálom: itt is meg kell mászni az összes problémár egy jó helyezéshez.
Vissza az izolációba. Nem lehet melegíteni. Ajtófélfa peremes húzódzkodások. Ennyi. Szólítanak. Menni kell.
Kimegyek, pittyeg az óra: elindult az időm.
time is running...
Még egyszer átnézem a problémát. Oké, mély levegő, menni fog. Egész precíz gyakorlatot sikerül bemutatnom, első döntő bouldereken nem szokott jól menni, azokon még nem kapom el az egész hangulatát. De mélyek voltak a lyukak és tartottak, így eg mozdulatot levéve nem volt para a dolog.Zoli jön. Nem tud rálendülni a zónára. Egy rossz próba és meg is baszódott az ujja.
Zoli az első döntőn
Ennyit a bemelegítési lehetőségekről. (Mint utóbb kiderült, 4 napig nem is tudott vele mászni Z barátunk). Jóval felette volt az útnak, de ez keresztbe tett, még jó, hogy a további utakban nem volt több kétujjas lyuk.Tomi jön, elég simán leshitteli, a döntőbe első helyen bejutott szerb arc is megmássza, de közel sem nevezhető precíznek a gyakorlata...
A második boulder könnyű, majdnem mindenki megmászta, egy helyi tag nem nyomta le egyedül. Na, de a harmadik, az már zorább!
Az izoláció ajtajában állok, hallom a közönség hangját, de látni nem látom őket. Morajlanak, néha egy nagyobb kiáltás, semmi extra. Gyanítom, hogy az előttem levők nem mászták meg. Elsőre a zóna előtt esek. Nem frusztrál. Másodikra továbbmegyek, egy elemen egy facsavarosra kell rálendülni, rá is megyek dinamikusan, ami elég nagy hibapont. Azt hittem, majd elkapom, azt' jó lesz, aztán kiderül, hogy máshogy mérik itt a dolgokat, alig van hely a fogás és a fal közt. Még egy motivált próbára van időm a következőn kívül. Amikor 40 másodpercem van, akkor indulok el. Tart minden, megyek, minimális lendüléssel megyek a facsavarosra. Elég határon vagyok, de megtart, és onnan már csak figyelni kell az utolsó mozdulatra, még egy integetés is belefér a topon, érzem, ez azért elég jól ment, nem az a feeling, hogy ha odaállsz alá, akkor tudod, hogy ez simán menni fog.
Zolinak is megvan, negyedikre megnyomja ő is, Tomiék az első helyen holtversenyben beadják flash. Később erre a momentumra visszagondolva realizálom, hogy azért elég nagy álom még, hogy lenyomjam őt egy versenyen, de majd egyszer úgy is. :)
A negyedik nagyon könnyű, mindenki megnyomja, flashek hada, a végső sorrend pedig a következő:
1. Luka Perunovic
2. Farkas Tamás
3. Strommer Soma
4. Androvics Zoltán
5. Zarko Jevremovic
6.Milan Tomic
eredmenyek a selejtező után
majd a végleges.
Eredményhirdetés, majd eloszlanak a népek. Matic, a főszervező invitál egy pizzás-sörözésre, és mivel amúgy is ott maradtunk volna éjszakára, így hát beadtuk a derekunkat.
Igaz, hogy a kocsinál a beígért 20 perc helyett 1,5 órát kellet várnunk rájuk, de utána egy elég prémium helyre vittek: a város közepén, a vár tetejére egy átlátszó nejlonfalú étterembe, ahol patent meleg volt, amit másfél óra hidegben álldogálás után egészen tudtunk értékelni.
A pizza, amit rendeltünk, nem volt a legjobb (10/6), de azért fogyaszthatónak bizonyult, el is tűnt a tányérról, ahogy csak a sör is a korsókból.
Végül elég későn értünk vissza a teremhez, de a belvárosban teljességgel folyt még az élet.
Másnap reggel nyolckor már keltünk, és indultunk is vissza. Kicsit bennünk volt a félelem, hogy mi is lesz a történet elején bedöglött hengerrel, de úgy látszik, a kocsi elhárította magából a hibát, így egész simán mentünk. A határnál találkoztunk Barbie, a baba görög megfelelőjével, majd kiraktuk először Tomit, aztán Z-t is.
1 órával később, Várpalota (Veszprémtől 60 km): Te, fater, elmentek a fények a kocsiban. Te, fater, nem szól a rádió. Te, fater, nem mér a kilométeróra kijelző. Te, fater, nem megy a kocsi!!!
Kb 100 métert sikerült még megtennünk vele, ahol is lehúzódtunk egy parkolóba, és ott vége lett a dolognak.
Tréler, majd haza. Király! Nem volt olcsó mulatság az odáig megtett úthoz képest, de hát ez van. Szóval ez a hétvége nem a Mithubishi-é volt.
Azon a véleményen vagyok, hogy messze nem ez volt a legjobb verseny az idén, nem is ment olyan jól, de edzésnek mindenképp jó volt, és a döntő szituációkat is mindenképp szokni kell, ha jövőre ifi EK-n dobogóra akarunk állni....mert miért ne? :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése